Green Day, 1995

A kissé értelmi fogyatékos, hiparaktív, de amúgy nagyon kedves gyerekek a Multimédia jóvoltából nemrég a BS vendégei voltak. A koncert előtt némileg szokatlan módon nem sajtókonferencián és nem is külön interjúkon,hanem egy szűkkörű kerekasztal-beszélgetésen fogadtak öt újságírót.

- Innen, Európából nézve a zenekarotok nagyon gyorsan vált híressé.

Billie Joe (ének, gitár) B. J.: - Minket is meglepett az egésznek a sebessége. Azt sem gondoltuk volna, hogy valaha is egy nagy multinacionális kiadóhoz kerülhetünk.

- Volt valami más állásotok is a zenélés mellett?

B. J.: - Nem, nekem nem. Nagyon alacsony lakbért kell fizetnem. Ha egy hónapban csak néhány koncertem volt, akkor abból már el lehetett lenni.

Tre Cool (dob) T. C.: - A spaget­tiszósszal és a kenyérrel például nagyon bensőséges volt a kapcsolatunk.

- A mostani turnétok során először játszottatok Kelet-Európában. Szerintetek van észrevehető különbség az itteni és az amerikai közönség között?

T. C.: - Azt hiszem korán kezdik a napot. Már délelőtt indul a sörivás.

B. J.: - A koncerteken több energiát sugároznak, mint amihez máshol hozzászoktunk. Talán mert itt nincs annyi alkalmuk Nyugatról jövő rockzenekarokat látni, mint a nyugatiaknak, így nem veszik annyira természetesnek a dolgot.

Mike Dirks (basszusgitár) M. D.: Nagyon sokan jönnek el a koncertekre és ez jó.

- Milyen kölcsönhatásban álltok a közönséggel? Meg tudja a közönség vál­toztatni, hogy mit hogyan játszotok, vagy kötött a program, bárhol is léptek fel?

T. C.: - Sosincs előre megszabott sorrendünk. Mindig azt a számot játsszuk, amit odavalónak érzünk. Nem is igazi jeleket váltunk, csak nézésekből tájékozódunk, hogy mi legyen a következő. Ha túl sötét van, és nem látjuk a közönséget, akkor az megváltoztathatja az előadást.

- Gondoljátok, hogy a tavalyi woodstocki fesztivál ugyanolyan nagy hatással lesz a pályátokra, mint annak idején az első volt az akkori fellépőkére?

M. D.: - Nagy hatással volt a fogamra, ez biztos.

-Miért, mi történt?

M. D.: - Egy túlbuzgó biztonsági ember megütött, ennyi az egész. Különben véletlen volt.

B. J.: - Mi egyébként ki akartuk gú­nyolni az egész woodstocki helyzetet.

T. C.: - A „Pepsistockot". Nem voltak hajlandók sört adni, azt mondták: „Pepsit kell innotok". A harmadik nap, a sok Pepsi után már mindekinek elege volt...

- Volt valamilyen nehézségetek az életstílusotok hirtelen megváltozása miatt, amikor annyi zacskós spagettiszósz elfogyasztása után hirtelen milliomosok lettetek?

B. J.: - Számomra a legnehezebb helyzetek akkor adódtak, ha emberek közé kellett menni. Szerettem klubokba járni, zenekarokat nézni, partikra menni meg ilyesmi.

- És ezt most nem teheted meg anélkül, hogy...

B. J.: - ... hogy bizonyos reakciókat ne váltanék ki. Számomra ez a legszomorúbb. Azért el-eljárok a barátaimmal, akik tényleg csak néhányan vannak, és csöndben eltöltjük az időt, de nem igazán tudok úgy kimozdulni, mint régen, talán azért is, mert apa is vagyok.

M. D.: - Nem túl magas az életszínvonalunk, nincsenek olyan nagy igényeink. Az számít, hogy hárman összejöhessünk gyakorolni a garázsban. Tulajdonképpen elég unalmas az életünk.

- De mindenképpen más, mint korábban volt.

M. D.: - Nem tudunk mindennap partikra járni, ha erre gondolsz, de mindenkinek az életében kell lennie egy időszaknak, amikor ezt abbahagyja, különben kiég.

T. C.: - Számokat írunk, gyereket nevelünk, próbálunk a garázsban... mindig ugyanaz.

- Elmondanátok, hogy hogyan írjátok a számaitokat? Miből áll egy átla­gos próba?

M. D.: - Sokszor csak úgy jammelünk, és abból alakul ki valami.

B. J.: - Néha otthon kitalálok énekdallam- és szövegötleteket, de ez inkább csak egy váz, aztán leviszem a többieknek, és együtt összerakjuk.

- Nem viszitek haza az ötleteket, hogy tovább gondolkozzatok rajta?

M. D.: - Ha ilyesmire gondolsz, nem szoktunk egymás válla fölött áthajolni egy pianínó előtt azzal, hogy: „talán azt a G-t meg kellene változtatni".

- Van valaki, akit ha nem is utánoz­tok, de akire fölnéztek, mert hosszú távon hű maradt a zenéjéhez?

B. J.: - Tom Petty. Nem szexi, nem hazudozik, nagyon őszinte. Nem mintha olyan nagyon szeretném a zenéjét...

T. C.: - Nincs túl sok Tom Petty lemezünk.

M. D.: - Nincsenek meg a lemezei, de az irány, amit követ, hogy nem akar egy negyvenöt vagy ötvenéves szexszimbólum lenni, nem ugrabugrál a szín­padon, hogy kinevettesse magát, hanem önmagát adja... nos, ez szimpatikus.

B. J.: - Ha olyan zenekarokat nézek, mint a Rolling Stones, pont olyan érzésem van, mint ha egy öregembert néznék, aki mindjárt szívrohamot kap...

T. C.: - Tiszta kötéltánc...

- Próbálták valaha más irányba terelni a zenéteket?

M. D.: - Csak amikor megírták helyettünk az egész legutóbbi albumunkat... De komolyra fordítva, ha megpróbálták volna, valószínűleg ledobjuk a hangszereinket, és azt mondjuk, hogy akkor írjátok meg a saját lemezeteket. Az a lényeg, hogy egy zenekarként kényelme­sen érezzük magunkat, és hagyjanak dolgozni. Ha száz lemezt adunk el, az is jó; ha tízmilliárdot, az is, de akárhogyan is, hagyják, hogy saját magunk lehessünk, nem pedig azok, akikké formálhatnak. Csak három fickó vagyunk, akik számokat írnak.

(Zenész magazin, 1995.09.)