Living Colour, 2004

A lemezkritikámban már lelkendeztem egy kicsit arról, hogy kb. nyolc év szü­net után végre újra lemezt csinált a ki­lencvenes évek egyik legnagyobb ha­tású és legeredetibb rock zenekara. Szerencsére nem csupán egy albumnyi összejövetelről van szó, hanem a meg­jelenés kapcsán a Living Colour turné­ra is indult, még nagyobb szerencsénk­re ennek egyik állomása Budapesten volt az A38 állóhajón. Ennek azért örül­tem előre, mert annak idején London­ban két éven belül kétszer is láthattam őket és ezek közül az egyik alkalom a valaha látott egyik legjobb koncertél­ményem volt. Ilyen előzmények után mindig veszélyes dolog a viszontlátás, hiszen az amúgy is szép -de az idő ál­tal még inkább megszépített- emléke­ket könnyű elrontani egy illúziórombo­ló csörömpöléssel. Sajnos, nem is egy ilyen tapasztalatom volt már, úgyhogy volt bennem némi fenntartás, hogy hátha '91-ben nem is azt láttam a Town & Country Clubban, mint amire ma em­lékszem. Szerencsére ezúttal nem ez volt a helyzet. Megint kiderült, hogy a Doug Wimbish - Will Calhoun hátvéd­sornak lehetetlen gólt lőni, kőkemé­nyek, pontosak, eredetiek. A régi Li­ving Colourhoz képest talán annyi vál­tozás volt, hogy a koncert még jobban mutatta az elektronikus zenei kísérle­tezések hatását, amit annak idején Doug és Will a Jungle Funkban muta­tatt be először. Hangminták, elektroni­kus dobhangok, groove-ok, súlyosan effektezett basszusgitár megoldások keveredtek az akusztikus dobbal és a többi élő hangszerrel, tökéletes játék­mód mellett. Aki próbált már hasonlót, az tudhatja, milyen iszonyú nehéz egy ilyen hangzást megcsinálni anélkül, hogy nagyon erőlködésnek tűnne az egész, de nekik természetesen ez is si­került. Elhangzott lényegében minden fontos szám, ami a zenekar pályáját le­írja, kezdve a nagy áttörést hozó Cult of Personalitytól a legutóbbi Collideosco­pe album dalaiig. A zenekarral még a koncert előtt volt alkalmam beszélget­ni egy kicsit.

- Annak idején nyilván jó oka volt annak, hogy elegetek lett egymásból és beszüntettétek a zenekart. Most, hogy újra összeálltatok, gondolkozta­tok valami tudatos technikán, amivel megelőzhető az, hogy az akkori okok megint szakadáshoz vezessenek?

Vernon: - Tudod, az emberek sok­szor sok helyen beszélnek a kommu­nikáció fontosságáról, de a gyakorlat­ban ritkán mutatják ezt meg. Mi annyit biztosan megtanultunk a múl­tunkból, hogy a közös munka tisztes­séges kommunikációt követel, ahol mindenki számára világos és érthető helyzetek vannak és semmit sem ha­gyunk kimondatlanul. A másik dolog pedig, amit megtanultunk az, hogy ne vegyük készpénznek azt, hogy együtt játszhatunk és értékeljük egymás tár­saságát.

- A külön töltött évek alatt mind­nyájatok szóló munkái -sőt, azok is, ahol meghívottként játszottatok ­többnyire kisebb célcsoporthoz szól­tak. Mik vol­tak a legszembetűnőbb változások, amikor újra Living Colourként - azaz egy kereskedelmi szempontból is si­keres formációként - tértetek vissza?

Will: - A legfeltűnőbb változás a hip-hop és az elektronikus zene hatá­sa volt.

- Ami már annak idején is befolyá­solta zenéteket...

- Igen, de nagyjából kilencvenöttől ezek az irányzatok sokkal erősebbek és amióta újra játszunk, ez a legerő­teljesebb hatás a fejlődésünkre. Ha szólistaként elmész ide-oda játszani, akkor szabadon váltogathatod a stílu­sokat, de ha zenekarként szeretnél hatásos lenni, akkor valamennyire vissza kell tudnod tükrözni, hogy mer­re tart a világ és a mi zenénkre most ezek az irányok hatnak leginkább.

- Nagyon örülök, hogy egy telje­sen zenei választ adtál, mert ezek szerint még mindig zenészként és nem üzletemberként gondolkozol, de igazából én egyáltalán nem erre ér­tettem a kérdést, hanem a zeneipar -mint üzleti műfaj- legszembetűnőbb változásaira.

Corey: - Amikor legutóbb aktívak voltunk, még nem volt Britney Spears meg Backstreet Boys -persze voltak hasonló produkciók, de a zeneipar a legutóbbi négy-öt évben erősített rá erre a fajta koncepcióra- és megerősödtek a Dj-k. A rave korszak utáni időben egyre inkább ők lettek „a mű­vészek".

Doug: - Az egész folyamatnak egy csomó gazdasági vonatkozása is van. A zenei piacon az igazi nagy tömege­ket -anyagilag is- a mai napig ugya­nazok az emblematikus formációk mozgatják meg, mint harminc éve, ­például a Rolling Stones, a többiek nincsenek velük egy súlycsoportban.

- Ehhez a témához kapcsolódik talán az is, hogy annak idején a Sony­nál voltatok, most az újraegyesülés után viszont a Sanctuary Records­szal szerződtetek. Ezt a döntést is a piac változásainak köszönhetően hoztátok vagy csak egyszerűen kap­tatok tőlük egy jó ajánlatot?

Doug: - Amikor újra összeáll­tunk, a Sanctuary volt az a cég, ame­lyiket kérdezés nélkül érdekelte a Li­ving Colour. Más cégek is érdeklőd­tek ugyan, de a Sanctuary látszott a legkomolyabbnak. A kiadók világá­ban amúgy is egy nagyon képlékeny időszakban vagyunk, a nagy kiadók sok kisebbet nyelnek le és valahogy mi nem illünk bele az ezekben a kö­rökben végbemenő folyamatokba, míg a Sanctuarynél zavartalanul jár­hatjuk a saját utunkat.

Will: - Ha már említettük a gazda­sági vonatkozásokat, vegyük például a Sony Musicot. Nekik a Sony biroda­lom részeként az az egyetlen dolguk, hogy minél több pénzt csináljanak, az egész rendszer erre van kitalálva. Eb­be nem fér bele a kísérletezés, meg az új utak keresése. Nézd meg például, hogy amikor a kilencvenes években a hip-hop és az elektronikus zene annyira megerősödött, a nagy kiadók­nak ebben nem sok szerep jutott, csak amikor már biztosra lehetett menni ezekkel a műfajokkal. Ha zene­iparról beszélünk, akkor a ,.zene" szót ki is hagyhatjuk belőle. Ennek persze mi magunk is részesei vagyunk vala­mennyire, de a Sanctuarynel megvan az alkotói függetlenségünk.

- Megengedheti magának ezt a Sanctuary ebben a közegben?

Doug: - Igen, mert ők egy me­nedzsment cég is, teljesen más a vi­szonyunk, mint ha csak a felvételein­ket adnak ki.

- Annak idején tisztában voltatok vele, hogy milyen nagy hatással vol­tatok a rockzene fejlődésére és külö­nösképpen a zenésztársadalomra, vagy ezt a nyolc éves szünet alatt kel­lett megtapasztalnotok?

Will: - Sokszor vagyunk úgy az életben, hogy valamit akkor kezdünk el értékelni, amikor már nincs, mert annyira mélyen benne vagyunk, hogy nem látjuk át az egészet. Nem tudom, hogy a többiek hogy vannak vele, ne­kem akkor kezdett tisztulni a kép, amikor a szétválás után session ze­nészként rengeteget utaztam a legkü­lönbözőbb produkciókkal és minden­hol ugyanazt kérdezgette mindenki: mikor lesz megint Living Colour? Ami­kor a többiekkel beszéltem róla, hogy talán újra el kellene kezdenünk együtt dolgozni, ők is jónak látták az időt és most itt vagyunk.

- Corey, ez egy kis klub, kb. akko­ra, mint Londonban a Town & Co­untry, lehet, hogy hasonló lesz a han­gulat is. Ma este is lesz stage diving, mint tizenhá­rom éve?

Corey: - Ugye arra a koncertre gondolsz, amikor letépték rólam a far­merom fenekét és a szám végéig nem engedtek vissza a színpadra? A zene­kar egy hosszú instrumentális résszel töltötte ki az időt, aztán úgy kellett visszakönyörögniük a közönségtől, hogy folytatni tudjuk. Hát, az nem volt akármi! Nem tudom, mi lesz ma este, bármi előfordulhat.

(Zenész magazin, 2004.06)